Avagy hogyan kellett megszokni egy teljesen más, eddig nem tapasztalt létformát, és miképpen sikeült idáig összehangolni egy olyan gyakorlati szakkal, mint a Kommunikáció és médiatudomány... Egy hét távlatában az egyetemi távoktatás. 

A kép illusztráció. (Forrás: Pixabay)

Ahogy az a nyitóposztból is kiderült, ebben a blogban Kommunikáció és médiatudomány szakos egyetemi hallgatóként összegzem a felsőoktatási digitális képzéssel kapcsolatos tapasztalataimmal.

Eltelt az első hét ebben a formában, és megtörtént az, amit hetekkel ezelőtt legfeljebb legvadabb álmaimban tudtam elképzelni: nappali munkarendi oktatás itthonról, a saját szobám kényelméből, adott esetben mackónadrágban... és nem is kellett az óra kezdete előtt egy órával elindulni otthonról, hogy biztosan beérjek az iskolába, és óra után sem kellett sokat bíbelődnöm a hazautazással. Első hallásra nagyon is kényelmesnek hangzik, talán az első egy-két-három hétben tényleg az, de hosszabb távon már hiányozni fog az a rituálé, hogy a buszutak során kiszellőztessem a fejemet, és egy kicsit elmerüljek a gondolataimban.

Ami magát a távoktatást illeti, egyelőre fennáll a szkepticizmusom, de hiszek benne, hogy ez még lehet működőképes. Akadtak természetesen kezdeti nehézségek, főleg a nagyobb létszámmal zajló előadásokkal kapcsolatosan, de a családiasabb, kisebb létszámú szemináriumok – vagyis inkább webináriumok – többnyire rendben lezajlottak.

Tipikusan ez az a helyzet, amit mindkét félnek megértéssel kell kezelnie, máshogy semmiképpen sem célravezető. A koronavírus-helyzetet övező félelem, a bezártság érzése, illetve a megszokott életvitel felborulása sokunknak jelent mentális nehézséget – arról nem is beszélve, hogy sokan az állásukat is elveszítették, meg sok minden mást. Nekünk azonban mindennek ellenére nem szabad elengednünk magunkat, és a tanároknak is helyén kell kezelniük a kialakult helyzetet, némi empátiát és engedékenységet tanúsítva a hallgatók felé, de azért ügyelve arra, hogy az előzetesen kitűzött célok zömét teljesítsük. A legfőbb közös cél pedig most egyértelműen a szemeszter eredményes áthidalása.

A kép illusztráció. (Forrás: Pixabay)

Bármennyire is igaz, hogy ez a szituáció mindennek mondható, csak éppen természetesnek nem, próbálom a maximumot kihozni belőle. Folyamatosan készítem a beadandókat, továbbá megkezdtem a tervezést és az egyeztetéseket azokkal kapcsolatosan, amiknek esetében (pl. interjú vagy rádiós anyag) szükséges.

Szerencsére egy hét távlatában az a benyomásom, hogy az oktatóim igyekeznek a lehető legegyüttműködőbben közreműködni ebben a szituációban, de – mint már utaltam rá –  bizonyos projektek kivitelezése során még előfordulhatnak fennakadások, hiszen az említett sajtóműfajokhoz normál körülmények között elengedhetetlen lenne a személyes kontaktus. A csoporttársaim viselkedésén is azt tapasztalom, hogy próbálunk családiasabban viszonyulni egymáshoz, és megmosolyogtatni egymást ezekben a nehéz időkben, ha már a webkamerák és a képernyők mögé lettünk „száműzve”. Talán ez a helyzet minden eddiginél összetartóbbá kovácsolhat minket.

A jövő héttől ráadásul valamennyi egyetemnél elkezdődik a távoktatás, s miután már az első hét folyamán is voltak problémák az internetes sávszélességgel, lehetséges, hogy a folytatásban – ebből a szempontból is – nehezebbé válik a digitális létforma. Legalábbis technikai megvalósítás terén mindenképpen.

Kitartást kívánok minden diák- és sors-, továbbá minden embertársamnak!

Az E-gyetemista