Az elmúlt két hétben nemhogy időmilliomosok nem voltunk, de lényegében minden szabadidőnk megszűnt. Most vajon fellélegezhetünk? 

A kép illusztráció. (Forrás: Pixabay)

Mint azt a legutóbbi bejegyzésben említettem, tennivaló akad(t) bőven, szoros, tulajdonképpen tarthatatlan határidők kíséretében. A negyedik és az ötödik hét lényegében arról szólt, hogy utolérjem magam, behozva minden lemaradásomat. Így a blog pihent (átmenetileg), csak én nem.

A húsvéti hosszú hétvégén sem: húsvét nagypéntekén nem kevesebb mint három beadandóval kellett volna előállni 23:55-tel bezárólag, de miután már önmagában a digitális munkarendre való átállás extra idő- és energiabefektetést igényelt, eleve csúszásban voltam. Ráadásul erre a napra becsúszott egy negyedik feladat is, amit persze meg lehetett volna csinálni egy vagy két nappal később is, de az újabb halogatással semmivel sem lettem volna előrébb. Már csak azért sem, mert egy aznapi eseményt kellett feldolgozni tudósítás formájában – persze a rendkívül, kizárólag online keretek között.

Teszem hozzá, a felvezetés sem volt gyenge, mivel a hét közepén a nagyinterjút úgy is késéssel tudtam csak beadni, hogy egészen hajnalig pofozgattam, körülbelül addig, ameddig a fáradtság miatt már nem éreztem azt, hogy a további piszkálás már a minőség rovására menne. A nagypénteki dömping pedig úgy zárult, hogy 0, azaz nulla anyagot sikerült leadnom időben, a minimális késés is körülbelül 45 perc volt, míg másik két beadandóval körülbelül öt napot késtem. Igen, ötöt, de szerencsére a határidők rugalmas kezelésére hivatkozva elfogadták.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a húsvéti hétvége felét végigdolgoztam, az viszont sokkal inkább megkönnyebbülést, felszabadulást jelentett nekem, mintsem további terhet. Végre volt valami, ami kiszakított ebből a stresszes mókuskerékből és az egész koronavírus-rémálomból, miután kedvelt szabadidős szenvedélyeimnek is csak limitált mértékben (sőt, szinte semennyire sem) tudok hódolni. A lényeg, hogy csütörtök reggelre sikerült egyenesbe hoznom magamat.

Egy zűrös átmeneti korszak végére pontot tehettünk, de a félév végére korántsem.
A kép illusztráció. (Forrás: Pixabay)

Még így is sokkal szerencsésebb helyzetben érezhetem magam, mint mások. Akik hozzám hasonlóan igyekeznek komolyan venni ezt a szemesztert, azok vagy a motiváció hiányától szenvednek, vagy nincs elegendő kapcsolati tőkéjük ahhoz, hogy ha nem is gond nélkül, de könnyebben áthidalhassák a feladatokat. Ennek ellenére azt látom, hogy általánosságban nézve is csökkent a lelkesedés: annyira, hogy a múlt héten – az egyetlen megtartott előadás kivételével – nem volt olyan óra, ahol a létszám elérte volna a 10-et. Sokszor még csak nem is közelítette meg, pedig valamennyi kurzusra legalább 14-en jelentkeztek.

A hiányzásokért részben az tehető felelőssé, hogy vannak, akik még dolgoznak, de olyanok is akadnak, akik láthatóan elengedték a történetet. Az előbbi forgatókönyv abszolút érthető, de részben utóbbi is. Én is azt érzem, hogy a határaimat feszegetem – most nyilván az elkeseredettség is beszél belőlem, amihez az immár 40. napja tartó itthonlét vezetett. Részben viszont az is okolható, hogy még minimális mértékben sem tették kötelezővé az online órákon való részvételt, így az értékelés alapját a beadandók adják. Csak ugyebár a kettő valamilyen szinten összefügg, és olyanról is van tudomásom, aki részvételi arány és beadandók tekintetében sem áll a legrózsásabban.

Végre eljött a pillanatnyi fellélegezés ideje, így talán könnyebb lesz abszolválni a hátralévő négy hetet. Amiről tudok: egy írott és egy rádiós riport, még két csapat- és körülbelül további három egyéni feladat, a szakdolgozat témavázlat kidolgozása, valamint a vizsgákra való felkészülés. Utóbbi kapcsán továbbra is 50%-os a bizonytalanság, mivel az egyik előadás továbbra is kimerül az egyoldalúságban, valamint a könyvrészletek közzétételében, a másik tantárgy azonban teljesíthetőbbnek ígérkezik.

Mindenkinek kitartást az utolsó hetekre!

Az E-gyetemista